“Valamivel le kéne zárni” – gondoltam, miután hazajöttem a Bécs – Budapest Szupermarathonról. Annyi minden történt, ami nem fér bele egy klasszikus tudósításba, viszont érdemes megosztani az olvasókkal. Íme egy 35 km-es út, kicsit másként.
 Hol lehet ilyen frankó dzsekit szerezni?  |
Még ha az extrem.hu nem is egy klasszikus értelemben vett sport portál, azért egy lassan klasszikussá váló sporteseményről illik úgy tudósítani, hogy abban valóban a sport domináljon. De egy öt napos eseményen annyi minden történik, annyi apró érdekessége, annyi apró rezdülése van egy ilyen monstre versenynek, hogy szinte kötelező ezeknek a történéseknek még egy cikket szentelni. És az sem baj, ha az esemény óta már eltelt néhány nap, legalább van idő mindent újra átgondolni, leülepednek az élmények, a tudósító újra kiértékeli a látottakat, kicsit megrostálja, és így tárja az olvasók elé. Itt ülök, és semmit sem ígérhetek, ugyanis könnyen lehet, hogy az alábbi kis iromány egy kicsit csapongó lesz, attól függően, hogy jutnak eszembe a történések, nem biztos, hogy betartom az események kronológiai sorrendjét, ráadásul biztos, hogy lesz ebben a rövid kis írásban jó néhány személyes vélemény is, ami szintén nem könnyíti meg a szerkesztést. Csapjunk a lecsóba! Hajrá!
Bécs
 Egy operatőr mindenre képes |
Első tudósításomban már méltatlankodtam a tény fölött, hogy a Bécs – Budapest elnevezésben a Bécs inkább csak afféle hangulatfestő elem, milyen jól hangzik: BB, két főváros, meg a több évszázados változó hangulatú kapcsolat a két metropolisz között. Sajnálom, de még mindig nem tudok szótlanul elmenni a tény mellett, hogy számomra, és újságíró kollégáim számára is, úgy tűnt, az osztrák főváros nem tekinti oly‘ mértékében magáénak ezt a nemes eseményt, mint a magyar főváros. Igaz, hogy nem volt a mezőnyben túl sok osztrák futó (egy fő egyéni induló és három csapat), de a Bécs – Budapest elnevezés valójában nem is (vagy nem csak) azt hivatott szolgálni, hogy a két ország atlétái teljes létszámban vegyenek részt a versenyen.
Hanem sokkal inkább a fent említett évszázados kapcsolatok ápolását, azt, hogy Magyarország ilyen vagy amolyan múltja ellenére ezer éve Európának ahhoz a feléhez tartozik, amit méltóságával és fenségével Bécs képvisel. Hát ebből nem sokat lehetett érezni az első nap 83 ausztriai kilométerén. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a Szupermarathon egyik üzenete a határok átjárhatósága, és, hogy a két ország közötti határ gyakorlatilag mára alig több egy vékony vörös vonalnál, akkor különösen sértő, hogy vasárnap reggel 7-kor az osztrák határőrök feltartóztatták a teljes Bécsbe igyekvő konvojt, mintha mit sem tudnának arról, hogy milyen céllal szándékozunk átlépni a határt. De, hogy valami jót is mondjunk a sógorokról: nem tudom, hogy milyen tárgyalások előzték meg, de rendes dolog volt tőlük, hogy beengedték a mezőnyt nemzeti stadionjukba. Ez az egy helyszín méltó volt a BBSZ-hez.
Tour de France
 Könnyű annak, aki beszél oroszul |
Egész országon, vagy akár csak egy országrészen áthaladó verseny esetében, mit tegyek, ilyen telhetetlen vagyok, számomra a Tour de France az etalon. Kb. 3000 km, és ahol csak lehet az emberek ott állnak tömött sorokban a pálya mellett, vadul szurkolnak, zászlókat lengetnek, a versenyzők nevét, és különböző üzeneteket írnak hatalmas betűkkel az aszfaltra. A frekventáltabb, legendás helyeken napokkal előbb sátrat vernek a legfanatikusabb szurkolók, hogy láthassák kedvenceiket. Ugyanezt várni a BBSZ esetében, nyilvánvalóan badarság, de ugyanezt kicsiben talán elvárni, talán már nem az. Nem vagyok PR szakember, nem tudom pontosan mi kellene ahhoz, hogy megmozduljanak a futók útjába eső falvak, kisvárosok, de biztos, hogy ki lehetne találni valamit. Helyenként egészen elszomorító volt látni, hogy azok az emberek, akik napról napra múlják felül önmagukat, az esetek többségében a teljes érdektelenség légkörében futnak keresztül a településeken. Éppen ezért külön dicséret illeti Bőny és Nagyigmánd lelkes lakóit, valamint azokat, akik a Földszigeti elágazásnál forró teával és házi süteménnyel várták a váltóhelyre érkező futókat.
A futókat támogatók
 Molnár Misi és a hivatalos frissítő |
Terveim szerint ez a fejezet egy kisebb eposz lesz, amibe kb. minden belefér, amire csak következtetni lehet a nem túl fondorlatos címből.
Először is tisztázni fogunk egy félreértést, majd javarészt dicséretben részesítjük azokat, akik már tisztázták ezt önmagukban. Aztán jön az önfényezés.
Szóval, ebben a kicsi Magyarország nevű országban még mindig túl sokan vannak olyanok, akik ha meglátnak egy futót, azt kérdezik: “minek fut, ha nincs nála labda?”, kérdésükre a válasz: mert jólesik nekik, mert szeretnek sportolni, ne adj isten futni, és próbálnak egészséges életet élni. A futás nevű szenvedély magas fokon való űzéséhez, ma idehaza rendkívül nehéz támogatót találni.
Azonban, szerencsére, mára már akad jónéhány olyan cég, amely letisztázta magában ezt a félreértést, és értelmes választ adott, a fentebb idézőjelek között feltett ostoba kérdésre. Magyarán öröm volt látni, hogy számos olyan gárda sorakozott fel, akik egy-egy cég, vállalat, netán igazi gazdasági nagyágyú nevét viselték, hordták a tőle kapott, feliratos felszerelést, és nem kellett minden szakasz után azt számolni, hogy mennyi maradt még a kasszában. (Ez itt tényleg nem a reklám helye, ezért csak zárójelben néhány név: Gyermelyi Rt., MOL, OTP, Szuperinfo, Shark, Humansoft, Főtáv Rt., Elektorlux stb.) És természetesen királykék céges dzsekiben ott pompáztak mindenhol a hivatalos frissítő, a Vitalade emberei, akik megpróbáltak valamennyi indulóról kompromittáló felvételeket készíteni a fentnevezett itallal a kezükben. Ennek a törekvésnek volt eklatáns példája, amikor a tatai sprintbefutó után, előbb értek oda Kruglikovhoz, mint a bátyja, és mire a melegítőfelső a fáradt futó hátára került, már elkészült két fotó.
Ez a cikk nem jöhetett volna létre…
 Anatolij Kruglikov posztmodern cipői |
Pontosabban ez létre jöhetett volna, csak a többi nem, amivel napról napra próbáltam tájékoztatni az érdeklődő közönséget. Tehát, a korábbi írások nem jöhettek volna létre, ha a szerző nem hihetetlenül ötletes, bátor felfedező, és ha nincs sok segítőkész ember, akinek nem győzött hálálkodni. Sorjában! Nem lettek volna a hangulatos cikkekhez, hangulatos képek, ha nincs Ambrus Tibi a számítógépével és a kártyaolvasójával, és nem szán rám napi egy órát, hogy letöltsük, letömörítsük és elküldjük haza a képeket (de arra is volt példa, hogy a komplett cikket Tibi gépén kreálatam). Fene tudja, mikor lett volna hétfőn cikk az első nap eseményeiből, ha vasárnap este, némi kóválygást követően a soproni belvárosban nem találom meg a sportcsarnok közelében lévő kis Internet kávézót, ahol lágy Depeche Mode muzsika mellett, papírra vethettem a riportsorozat első bekezdéseit.
Hasonló városnéző élményben volt részem Győrben, ahol fél óra alatt három hídon mentem át, mire rátaláltam az egyetemhez vezető útra. Győrben külön köszönet jár Lakatos Ákosnak, a Klastrom Szálló értékesítési igazgatójának, aki egyenesen dolgozószobáját bocsátotta rendelkezésemre. Így értesülhettetek időben a második nap történéseiről. Itt illik kiemelni a sajtófőnök kolléga, Dobor Dezső segítőkészségét, aki minden reggel a friss eredménylistával várta sajtó munkatársait, mindig felvette a telefont, ha hívtuk, és soha nem mondta azt, hogy hívjam vissza később.
Ízek és illatok
 Mit tetszik nézni? |
Nem lehet kihagyni szállásaink elemzését sem. Vendéglátóink jóvoltából hovatovább már az ingyenélés non plus ultráját mutattuk be. A Hotel Sopron mind a négy csillagát odatette a svédasztalra, hogy a szállóban lakó futók, kísérőik és egyéb elemek jól érezzék magukat. Garantált, hogy senki sem maradt éhen. Ugyanígy Győrben, ahol a szálló éttermében vették a fáradtságot, hogy kollégám kérésének megfelelően alakítsák át az általa kért fogást. A tatai edzőtábor konyhája ugyan nem szolgált hasonló gasztronómiai élménnyel, de a tornacsarnok sokmindenért kárpótolt. Leginkább itt lehetett érezni, azt a semmihez sem hasonlítható hátborzongató illatot, ami betölti azokat a csarnokokat, ahol egyszerre száznál többen használnak izomlazító krémet.
Ugyanakkor ezek a helyek (minden célállomáson volt ugyanis egy nagy csarnok, ahol a futók beérkezés után azonnal gyúrathattak) voltak az interjúkészítés paradicsomai. A gyúrópadon kaptuk el a frakkját Bogár Jánosnak, Vozár Attilának, Anatolij Kruglikovnak és a lengyel Thomasz Chawawkonak. Utóbbival alaposan meggyűlt a bajunk: jómagam és kollégám az angol nyelvet bírtuk valamelyest, míg a derék lengyel leginkább hazája nyelvtörőjét beszéli, de azért bepróbálkoztunk. Kb. egy mondatig jutottunk, amikor becsődölt a kísérlet. Szerencsére megjelent Thomasz egyik kísérője, aki egészen jól beszélt… németül. Szakad a part, ugrik az interjú. Végül előbányászva valamennyiünk összes nyelvi leleményét, és általános iskolai németórai emlékét, csak sikerült elkészíteni az interjút.
Talán ideje most már, hogy nálunk is célba érjenek a 14. Bécs – Budapest Szupermarathon résztvevői. Ők legközelebb egy év múlva húzzák fel a futócipőt, akkor azon mi is klaviatúrát ragadunk, és a nyomukba eredünk. És megint mindenről jól be fogunk számolni!
