Meddig menjek le? Kockáztassak egy ájulást vagy egy dobhártya szakadást a jobb eredményért? Vagy menjek biztosra, de akkor hogyan tolom ki a határaimat? Merülési versenyeket tévében úgysem látunk, most jöjjön egy képes beszámoló a buborékok közeléből.
A hétvégén, Ausztria Karintia tartományában rendezett szabadtüdős búvárversenyről készülő tudósításunk harmadik, utolsó részében a verseny igazi látványosságáról, a mélységi szám eseményeiről olvashattok.
Nem bonyolult, csak annak látszik
 A technikai búvárok felszerelésének töredékére van a szabadtüdősöknek szükségük  |
A média hibája is, azt hiszem, hogy a szabadtüdős búvárkodásról igen keveset tudunk. Ezért is érdekes megtudni, hogy melyik freediver hogyan került kapcsolatba ezzel a sporttal. A legnépszerűbb válasz persze a „láttam a Nagy Kékséget, Luc Besson filmjét, és akkor jöttem rá, milyen szép lehet palack nélkül, szabadon merülni”. Van, akit a búvárszülők vittek először tengerre, van aki viszont pénzspórolás miatt döntött a szabadtüdőzésnél. A búvárkodásban a palackok, a felszerelés, a vizsgák sokkal drágábbak és sok a nyűg velük. Azokban az országokban, ahol a vízalatti rugby vagy a vízalatti hoki sokkal népszerűbb, mint nálunk, ott sokan váltanak azokból a sportokból át. Vannak aztán olyanok is, akik mostanában kaptak rá erre a sportra. Ilyen például az osztrák Marcus Schrauder, aki idén télen hallott először erről a sportról. A szintén osztrák Christian Redl jégalatti dinamikus rekordja után döntött úgy, hogy ő szívesen kipróbálná ezt az őrültséget. Fél évvel később, Millstattban harmadik lett az osztrák bajnokságon.
 A statikus akkor érdekes, ha sokáig nem mozdulnak |
Még azoknak is, akik tudják, mi a szabadtüdőzés, sokszor gondot okoznak a különböző kategóriák. Most akkor hozzáérhetnek a kötélhez, lehet-e uszony a lábukon, saját erővel mennek-e le, vagy szánnal húzatják-e magukat? Nem annyira bonyolult a dolog, de mivel a szabadtüdős versenyeket sohasem közvetítik a tévében, ezért erről nehezebb informálódni. Bár szerkesztőségünkben, a millstatti verseny, a Statikus videófelvételeit nézegetve felvetődött az az ötlet, hogy esetleg valami relaxációs csatornán élőben közvetíthetnék a versenyeket. Vagy akár poénból, az egyik sportcsatornán. Hisz nincs is felemelőbb annál, amikor hat-nyolc percen keresztül szinte mozdulatlanul lebegnek a versenyzők a vízben. No, de félre a tréfát, lássuk mit is csináltak a fiúk és a lányok a Millstatter-tóban a hétvégén.
Mélységi számból összesen négy fajta van a legnagyobb nemzetközi szervezet, az AIDA rendszere szerint. A Szabad merülés (Free Immersion), a Változó súly (Variable Weight), a Konstans Súly (Constant Weight) és a No Limit. Egyszerű a helyzet, mivel csak a Konstansból rendeznek versenyeket, és ezeket általában a Statikussal párosítva tartják.
Mi is itt a feladat?
 Herbert lábán monofin, kezén két óra, mellette pedig a póráz, ami nem engedi eltávolodni a kötéltől |
A freedivereknek saját erejükből kell lejutniuk az előre meghatározott mélységbe, és saját erőből is kell feljönniük. Egy kötél segíti őket abban, hogy a lehető legrövidebb út alatt leérjenek az általuk előzetesen megadott mélységbe, ahol egy kis táblácskát kötöttek a kötélre. Ezt kell felhozniuk, bizonyítékként. Persze, ha valaki út közben rájön, hogy rosszul mérte fel az aznapi teljesítőképességeit, akkor korábban is visszafordulhat. A búvárok egy mélységmérő órát viselnek, ezzel tudják bizonyítani, hogy milyen mélyen jártak, ha a táblácskáig nem jutottak le. A Konstans Súly elnevezés onnan ered, hogy ugyanolyan súlyosnak kell lenniük, amikor elindulnak lefele, mint amikor a végén felbukkannak. Vagyis nem vihetnek le magukkal nehezéket, hogy felgyorsítsák az útjukat lefelé, és a súlyt a mélyben hagyva saját erőből jöjjenek fel. Sőt, az útirányt adó kötélhez is csak egyszer érhetnek hozzá, amikor lekötik róla a táblácskát.
Kétféle kategóriát tartanak nyílván a Konstanson belül: az uszonyosat és az uszony nélkülit. Ezen cikk megírásának időpontjában az uszonyos világrekord kétszerese az uszony nélküliének. Mindkettőt az osztrák Herbert Nitsch tartja, -95 és –50 méterrel. Millstattban, a verseny helyszínén merülte őket, de nem a verseny keretén belül. Ott „csak” 94 méter mélyre jutott. Amikor felért a felszínre, és végre újra levegőhöz jutott, egy gumiszalag darabkát szorongatott a kezében a táblácska helyett. Ez elég gyenge bizonyíték arra, hogy valóban lent járt 94 méteren. Ezért is használnak mélységmérőt a versenyeken. Az pedig azt mutatta, hogy Herbert –94 méter mélyen volt. Ezzel persze fényévekkel a többiek előtt végzett.
Kockázati tényezők
Mivel a kötelet olyan mélységbe engedik le, amilyet a szabadtüdős búvár előre bejelent, így ez a versenyszám a taktikáról is szól. Előre kell tudni, mennyit kockáztasson az ember. Herbert –94 métere után a 2. legnagyobb bejelentett mélység a horvátok kiválóságának, Zeljko Vedrisnek a nevéhez fűződik, -71 méterrel. Mint azonban arról a beszámoló előző részében olvashattatok, Zeljkot annyira letaglózta barátnője kudarca a Statikus számban egy nappal korábban, hogy nem tudott mentálisan felkészülni a Konstansra, így inkább nem is merült. Merült viszont barátnője, Melita, aki előző napon elájult (black out-olt), bár utólag valószínűleg már megbánta. Most eszméleténél maradt, végig tiszta volt a tudata, viszont –49 méteren, ahová rakatta a táblácskát, rosszul fordult, nem egyenlített megfelelően és az előzetes orvosi vélemény szerint lehet, hogy beszakadt a dobhártyája.
Herbert Nitsch szakértőnek mondhatja magát dobhártya kérdésben, neki a világbajnokságon gyűlt meg ezzel a baja, így őt kérdeztem a tapasztalatairól:
 Herbert törődik az egészségével, szipákol egyet-kettőt az oxigénból |
-Szerintem Melitának nem szakadt be a dobhártyája. Az sokkal jobban fájna, és vérezne is. Én már csak tudom.
-Veled akkor mi volt a gond? Hogyan történt, emlékszel még?
– Nehéz eldönteni, hogy ha érzed, hogy gond lehet, visszafordulj-e vagy menj tovább. Én akkor úgy döntöttem, kockáztatok. Visszafele már tudtam, hogy baj van. Éreztem, ahogy sziszegő hangon jön ki a levegő a fülemen. És persze mivel a fülben van az egyensúlyközpont is, így ilyenkor az agy próbál alkalmazkodni, és az ember megszédül. Alig van már levegőd, ráadásul alig tudod, mi merre, hány méter. Örülsz, ha épségben felérsz a felszínre.
– Mennyi időbe telik a gyógyulás?
– Maga a dobhártya két-három nap alatt „összeforr”, de legalább egy hónapig nem ajánlatos vízbe menni. És utána is érdemes ellenőriztetni, hogy minden rendben van-e. Főleg, ha nagy mélységekbe merülsz.
 Richichi két perccel az ájulása után |
Mintha álmodtam volna…
Persze Herbert véleményétől függetlenül Melitának nagy fájdalmai voltak, de nem lesznek jó emlékei az olasz Andrea Richichinek sem a Konstans versenyről. Bár a magyar srácok már az edzésen is külön figyeltek rá, merthogy a ragazzonak „a szeme sem állt jól”, és a Statikusban is beszambázott. Ennek ellenére rajthoz állt a Konstansban, és bepróbálkozott a –57 méterrel. Nem bírta tüdővel, és nagy szüksége volt a biztosítóbúvárok segítségére ahhoz, hogy feljusson a felszínre. Amikor az ember először lát élőben szabadtüdős ájulást, hát, az nem egy felemelő érzés. Andrea esetében annyit lehetett látni a stégről, hogy felhúzzák a felszínre, pislog egyet, hirtelen felakadnak a szemei és elájul.
Nem sokkal ezután egy kattanásszerű hangot lehetett hallani, és újra elkezdett levegőt venni. Lefektették a stégre és egy perccel később már úgy csevegett, mintha semmi sem történt volna. Nagyon kiváncsi voltam, hogy mit érzett közben. “Nem sok mindenre emlékszem. Tényleg elájultam? Csak arra emlékszem, hogy hirtelen nagyon kellemes érzés fogott el, mintha álmodnék. Aztán már a stégen tértem magamhoz.” Melita is egy hasonló, kellemes érzésről számolt be, amikor nála kapcsolták le a villanyt a Statikusban.
 Két dán szabadtüdős, Jesper a jobboldali |
Fő a jó hangulat
Persze mielőtt valaki azzal vádolna, hogy csak a balesetekről számolok be, gyorsan hozzáteszem, hogy a többi versenyző sem szamba, sem black out tüneteit nem produkálta. Persze nem mindenki ostromolta a 70 méternél mélyebb régiókat, de a verseny célja nem is csak ez volt. Mindenki a saját határait feszegette, és ugyanúgy megtapsolták a -30 méteres egyéni csúcsot, ahogy Herbert –94 méterét.
Ebben az egyik legmenőbb a dánok mókamestere, Jesper Pedersen volt. Ő nagyon ért ahhoz, hogy tapsot váltson ki még a bírókból is. Az örök bolondozó Jesper az esti megbeszélésen például megkérdezte, hogy még mindig vannak-e a Millstatter-tóban sellők, merthogy ő tavaly látott egyet. Majd arra is kíváncsi volt, hogy ki van-e lent világítva a táblácska, merthogy száz méteren már nagyon sötét van. Erre Harald Lautner, a főszervező, megkérdezte tőle, hogy honnan tudja, hisz ő a 35 métert ostromolta. „A tévében láttam” – jött a válasz.
Ahogy a fentiekből is látszik, igen nemzetközi volt a mezőny Millstattban. Az olasz ragazzo mellett, horvátok, magyarok, németek, osztrákok, egy Németországba szakadt amerikai (ő nyerte a nők összetettjét) és dánok is eljöttek Karintiába. Az utóbbiak igaz, otthon hagyták két világcsúcstartójukat, de persze az utánpótlás nevelése is igen fontos. Mi magyarok nagyon boldogok lennének, ha itthon 100 szabadtüdős búvár lenne, pedig Dánia lakossága ötöde Magyarországénak. Itthon mintegy egy tucat szabadtüdős búvár edz lelkesen. Közülük hárman ott voltak Millstattban, és a legjobb magyar, Busi Jani a fiúk között a 8. helyen végzett.
Ahogy már a cikk elején említettük, ilyen versenyt nem rendeznek minden héten. Legközelebb november közelén rendeznek majd egy éjszakai uszodai versenyt Berlinben, ahová külföldi indulókat is meghívnak. Millstattba legközelebb márciusban adnak újra egymásnak találkozót a szabadtüdősök, ott is egy éjszakai, uszodai verseny keretében. Addig azért még minden bizonnyal születik néhány világcsúcs, ha nem is verseny keretében, hanem magánakcióban.
