Montimaraton: Hét nap a Sziklás-hegység poklában

Pár héttel a világ legnehezebb montimaratonjának tartott TransAlp Challenge után Kanadában, a Sziklás-hegységben megrendezték az észak-amerikai verziót. Összefoglalónkból megtudhatjátok, hogy miért jó, ha egy montiversenyző MacGyvert is néz, mi köze a NASA-nak a versenyhez, és hogy miben hasonlít egy westernfilm a montimaratonhoz.

A Sziklás-hegység a világ egyik legszebb hegyvidéke. Az Észak-Amerika nyugati oldalán Kanadától Mexikóig húzódó hegyvonulat kanadai részén rendezték a Transrockies névre hallgató mountainbike maratont a héten (2003. aug. 10-16.) Ha összefoglalónkat olvasva dejavu érzésetek támadna, nem a ti készüléketekben van a hiba. A Transrockies valóban koppintás, de az eredeti tulajdonos, a müncheni upsolut mv. gmbh engedélyével.



Egy hete mi is beszámoltunk az eredeti változat, a Transalp Challenge versenyről, ahol magyarok is voltak, és szép eredményeket is értek el. Az Alpokban szervezett maraton sikerén felbuzdulva döntettek úgy a rendezők, hogy ennek működnie kell az Újvilágban is.



Az ötlet bejött. A gyönyörű kulisszák, no meg az őrülten nehéznek ígérkező verseny mágnesként vonzotta a világ legjobb biciklis ultramaratonistáit. A többi mazochista verseny, az Eco Challenge, a világ leghíresebb kutyaszánhúzó versenyének útvonalán rendezett Iditabike, az Ironman és a Közép-Amerikai dzsungeljein át vezető La Ruta de los Conquistadores indulói egymásnak továbbították a hírt: gyertek, gyertek, dögöljünk bele együtt!



Hogy ez mennyire nem vicc, azt jól példázza a Transrockies útvonalát megalkotó Cam Ward mondata, amit a startpisztoly fellövése előtt mondott búcsúként az indulóknak. „Üdvözöllek benneteket a rémálmomban!”. Komolyan mondta. Az útvonalat tartalmazó könyv vastagabb, mint az Arany Oldalak.


Sátortábor montisoknak

A verseny a TransAlp Challenge-nél egy nappal rövidebb. A hét nap alatt 600 km-t kellett teljesíteniük a hegyekben. Összesen 158 kerekes vágott neki a távnak, kétfős csapatokban. Négy kategóriában: férfi, női, vegyes és masters (itt a két fő összéletkora 80 év fölött kell legyen.) Az európai változathoz hasonlóan a csapattagok itt sem távolodhattak el egymástól két percnél messzibbre. Hogy a vadon-feeling teljes legyen, sátrakban aludtak. Ezeket a szakaszok céljában a szervezők építették fel minden estére és bontották el másnap reggel. A kalóriaveszteséget esténként bőven pótolni tudták a kerekesek, annyit ehettek, amennyi beléjük fért. Halmokban állt a tészta és a sütemény.


Legalább lemosták magukról a sarat

Az út során a következő akadályfajtákkal kellett megküzdeniük: az ösvényeket borító sár, amin remekül el lehet csúszni, és arccal előre remekül lehet az út széli köveken és gyökereken landolni. Víz: mivel a hegyi patakok felett nincsenek nagyon hidak, átkelni viszont át kell rajtuk, marad a málhás technika. Monti a hátra, és gyalog irány a 10 C fok alatti hőmérsékletű gázló – akár az indiánfilmekben. A lejtős részek sem sokkal egyszerűbbek. Még ha el is találják az indulók, hogy merre kell menni, nem könnyű a kiálló gyökerek és sziklák között balesetmentesen lejutni a völgyekbe. És akkor a hóról, a ködről és a páráról még egy sort sem írtunk.



A tavalyi, első kiadásban hangzott el az a mondat az első nap után, hogy „ehhez képest a TransAlp piskóta”.


Pára, sziklák, faágak: nyam-nyam

A második szakaszról Paul Newitt, az egyik induló azt írta, hogy „aznap ismerkedtünk meg a törésvonallal. Achilles-ín ölő emelkedők új értelmet adtak a „meredek” jelzőnek. Ha ezt meg tudod csinálni, szerintem a NASA szeretne beszélni veled.”

A harmadik napra eljutottak odáig, hogy már csak a tudatuk legszélén érzékelték a gyönyörű tájat, mert gondolataikat kitöltötte a légszomj és az izomfájdalom.

A negyedik napról Newitt ennyit írt: „Egy szép napos délutánon feledhetetlenül szép lett volna az ösvény, de a tehén- és lócitromoknak, az esőnek és az agyagnak köszönhetően az ösvény egy leveses massza lett. A sár elegendő lett volna egy ház felépítéséhez. Halálmenet volt, és láttunk néhány kerekest, aki egyszerűen feladta és lehuppant az agyaggal telirakódott bringája mellé. Az ötödik nap volt a királyetap! Ezen a napon a korábbi megpróbáltatások mellé bejött a hó is, mivel ekkor a hóhatár felett jártak. Akkora köd volt a szakasz egy részén, hogy két kerekes két órára el is tévedt. A hatodik nap távját le kellett csökkenteni, mert a táv egy részén nagy havazás volt. Erről a napról Newitt így írt: „a mai szakaszra úgy felkészültünk, hogy MacGyver is kalapot emelt volna. Gumikesztyűt vettünk a bicajos kesztyű alá, mindent műanyag zacskóba csomagoltunk, és bőven használtuk a szigetelőszalagot is. A nap fenn ragyogott, a hó mély volt, micsoda nap volt! A hetedik szakaszon már mindenki előtt csak a FINISH felirat lebegett. Ezrek köszöntötték a versenyzőket, akik meg is érdemelték az elismerést.


Brett egy lábbal is végigtekeri a versenyt

A tavalyi év sikere után természetesen idén is megrendezték a versenyt. És ahogy tavaly, idén is az indulók között volt a világ leghíresebb mozgássérült montiversenyzője, Brett Wolfe. (A 34 éves Brettnek hiányzik térd alatt a jobb lába.) És persze a tavalyi győztesek is eljöttek megvédeni a címüket. A női győzteseknek ez sikerült is. Minden szakaszon ők voltak a leggyorsabbak, Christina Begy és Louise Kobin kétséget sem hagyott afelől, hogy még mindig ők a legjobbak. Az abszolút összetettet a tavalyi győztes férfipáros Andreas Strobel és Silvio Wieltschnig nyerte. Sajnos magyar versenyző nem indult a versenyen. Ennek minden bizonnyal anyagi okai vannak, hisz a magyar montisok között is akadnak olyanok, akik jól teljesítenének a gyönyörű, de kegyetlen Sziklás-hegységben.

Comments

comments