216 km non-stop futás hegyre fel a Halál Völgyében, az USA legmelegebb és legsivatagosabb részén. A legtöbb ember számára ez úgy hangzik, mintha újabb őrült valóságshow pattant volna ki egy szenzációéhes producer fejéből. Pedig ez maga a való világ.
 Al a hegytetőn  |
A verseny neve Badwater Ultramarathon. A Death Valleyben, idén július 22-én 16 nő és 62 férfi vágott neki a 216 km-es távnak. Bár ultrafutásban a magyarok a világ legjobbjai között vannak, ezen a versenyen nem indult magyar versenyző. A verseny kiindulópontja a Halál Völgye, ami a kontinentális USA legalacsonyabban fekvő pontja, egy sivatag, ahol a hőmérséklet az éjjeli –20 C foktól közel +50-ig kúszik fel délutánra. (A verseny magasságkülönbségeiről a cikk végén találtok grafikont.)
Először 1977-ben a kaliforniai Al Arnoldnak támadt az az őrült ötlete, hogy a Völgyből elfut a Mount Whitneyre, ami viszont 4418 méter magasan van, és a kontinentális USA legmagasabb pontja. Al visszaemlékezése szerint a távból 14-15 órát úgy futott végig, hogy szinte teljesen kikapcsolt az agya. „Hacsak nem vagy ultramaratonista, nem értheted, mi történik ilyenkor az agyaddal és a testeddel. Csak teszed egyik lábad a másik elé.” Hogy mennyire más tudatállapotban vannak ilyenkor a futók, arról tudna mesélni Greg Minter is, aki a tavalyi versenyen egy dinoszauruszt látott. „A hallucinációk és víziók többféle formában jelentkezhetnek. Elmosódott foltoktól konkrét, kivehető alakokig. Én tavaly egy T-Rexet láttam. Az ember agya megpróbálja értelmezni, amit lát, és akkor nekem T-Rexként értelmezte a víziómat.”
 Pamela Reed egy emelkedőn |
Idejük van értelmezgetni, az biztos. Al Arnold, az alapító 1977-ben 84 óra alatt gyűrte le a távot. 25 évvel később, 2002-ben az arizonai Pamela Reed új pályacsúcsot állított fel: 27 óra 56 perc alatt ért célba. Ez öt órával volt gyorsabb, mint az az évi legjobb férfi eredménye. Bár a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ma már nem futnak fel a hegy legtetejére, félúton megállnak.
Az idén rendezett, immáron 26. Badwater Ultramarathonon újra starthoz állt Pamela, bár tavalyi győzelme után azt nyilatkozta, hogy köszöni szépen, többször nem jön. Aztán őt is elérte az ultrafutók „betegsége”, megint eljött, hogy legyőzze önmagát és az ellenfeleit. Bár a tavalyi idejét nem tudta megjavítani, így is majd fél órával végzett ellenfelei előtt. Pamela idei eredménye 28 óra 27 perc.
Bár furcsán hangzik, Pamela szerint ez az ultramarathon könnyebb, mint a többi verseny, mert itt egy öt fős segítőcsapatot vihet magával, akik egy kisbusszal vagy időnként futva haladnak mellette az úton. (A sivatagban a főúton futnak, nem a homokban, így a skorpiókkal sem gyűlik meg annyira a bajuk.) Pamela természetesen nyerni jött. Felkészülésének részeként a verseny előtti héten naponta ötször 40 percet futott – az arizonai forróságban.
A Badwater Ultramarathonon Pamela 160 km-rel a start után vágott az élre, és a célban 25 percet vert a legjobb férfi versenyzőre, Dean Karnazes-re. A verseny főszervezője, Chris Costman szerint Pamela sikerének egyik titka, hogy hozzá van szokva a forrósághoz, a teste jobban bírja a közel 50 C fokot, mint a többieké.
 Pamela megpihen a célban |
A 42 éves, öt gyermeket nevelő asszony (ebből három édes gyermeke) versenytaktikája sem mindennapos. Egész út alatt nem evett, csak vizet, sós vizet és energiaitalokat ivott, és némi „ultra” gélt nyomott magába. Még cipőt vagy zoknit sem állt le cserélni, állítólag azért, mert tavaly megállt lecserélni a rövidnadrágját, és ez két percébe került. Idén csak annyi időre állt meg, míg könnyített magán. Pamela szerint ő az ultrafutásra született, ez neki kihívás, de persze ez nem jelenti, hogy könnyű lenne, nagyon megszenved ő is. Ezt saját szemükkel láthatták azok, akik ott voltak a befutónál. Pamela szinte összerogyott a fáradtságtól. Kihányta magát, elnyomott egy ásítást, majd elfeküdt a betonon. Amikor kicsit kipihente magát, első gondolata az volt, hogy „A lábam teli van vízhólyagokkal. Még nem néztem meg, de tudom, hogy nagyon rossz állapotban van. Már nagyon fájt.”
A versenyt nem mindenki bírta olyan jól, mint Pamela. A legtöbbjükkel a hőség szúrt ki. A sivatagi versenyeken, ahol 40 fok felett jár a hőmérő higanyszála, ezért is még fontosabb, hogy kéznél legyen az orvosi segítség, mint az „átlagos” ultramaratonokon. A versenyen dolgozó orvosok és medikusok munkájáról a szervezők véleménye, hogy az „inkább jazz, mint szimfónia”. Rögtönözniük kell, sokszor az út szélén, a sivatag közepén.
 Az orvosi csapat Chris-t ápolja |
Leginkább a kiszáradás és a napszúrás jelent komoly veszélyt a futókra. Az idei versenyen így járt például Bob Johnson is, aki az idén segítőként dolgozik, de már fejezett be Badwater Marathont. Bob egyszercsak elkezdett veszettül hányni, majd a végtagjai kezdtek kontrolálhatatlan remegésbe. Azonnal hívták a medikusokat, akik jeges zacskókat helyeztek el a testén, majd sós vizet és chipset adtak neki. Amint Bob magához tért, azt kérdezgette, hogy mennyire súlyos a dolog, mert augusztus 26-án 400 km-t kellene futnia, ahol Parkinson-kór ellen küzdő alapítványnak gyűjtenek.
Egy másik futó, Chris Hendley idén már visszajáró futónak számít. „Két évvel ezelőtt mindent rosszul csináltam, mégis befejeztem a versenyt”: Idén úgy döntött, más stratégiával áll neki a távnak. Négy perc futás és négy perc séta lett volna a program, de a hőség közbeszólt. Chris rosszul lett, bevitték a szállodába, ahol infúzióra kötötték. Ez automatikus diszkvalifikációt jelentett. Orvosa szerint „még vénát is alig találunk rajta, nagyon alacsony a vérnyomása. Szükség van az infúzióra”. A Las Vegas-i biológia tanár csak annyit mondott: “mondjátok meg a diákjaimnak, hogy rájuk gondolok”.
A versenyt végül 46-an fejezték be. A főszervező szerint idén átlagban hét fokkal volt melegebb mint tavaly, és szokatlanul magas volt a páratartalom, ami még inkább nehezítette a futók dolgát.
Egy biztos, hidegebb jövőre sem lesz!
 A Badwater Ultramarathon magasságkülönbségei |
(A cikkben szereplő képek a verseny hivatalos honlapjáról valók.)
